Mindössze két alapvető szellemi tényező tartja egyben széthulló világunkat. A szeretet és a bizalom. Ezek egyikét sem lehet megtanulni vezetőképzéseken vagy HR képzésen.
A szeretet és a bizalom láthatatlan szálai kötnek össze minket egymással, és környezetünkkel. Mégis felelőtlenül vagdossuk sérülékeny kapcsolati szálainkat és romboljuk bizalmunk törékeny pilléreit, komoly csalódásokat és nagy fájdalmat okozva egymásnak. Pedig a bizalom rendkívül fontos összetevő. Amiben nem bízunk, azt általában nem is szeretjük.
Húsz-harminc évvel ezelőtt még az volt egy ember megítélésének egyik fontos mércéje, hogy mennyire tartja az illető az adott szavát. És lassan feledésbe merül egy másik örök igazság is, amelyen pedig generációk népes sora nőtt fel, miszerint “a hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát!”
Bizony nagyot változott a világ!
Harácsoló és érdekérvényesítő korban élünk, ahol a tisztesség a vesztes oldalon állók sajátja, így rendre csatát veszít a személyes érdekekkel szemben. A becsületes magatartási minta lassan kikopik az általános viselkedési modellből. Jól érzékelhető társadalmi jelenség, hogy az emberek egyre lazábban veszik az ígéreteiket.
- Rendszeresen késnek a megbeszélt találkozókról.
- Egyre többet hazudnak egymásnak.
- Pillanatnyi érdekeik szerint módosítják az ígéretüket.
- Egyoldalúan újraértelmezik a megállapodásokat.
Aki rendszeresen késik, az semmibe veszi mások értékes idejét. A gyakran későknek nem számít mások ideje, mivel többnyire csak magukkal törődnek. Nincsenek tekintettel másokra. Ezeket az embereket nem zavarja, hogy a késésükkel mások életéből vesznek el értékes időt.
Az ilyen beállítottságúak többre tartják magukat másoknál. Lenézik a többi embert. Főleg akkor, ha úgy gondolják, hogy gazdagabbak, vagy magasabb és fontosabb társadalmi pozíciót töltenek be. Ez persze súlyos emberi gyarlóság, és ismét valami, amit nem oktatnak vezetőképzőn vagy HR képzéseken.
Ma már egy utolsó pillanatban megejtett mobilhívással bárki felmentheti magát egy félórás késés kellemetlen következményei alól. Hiába tartotta magát a másik fél a megállapodáshoz, feleslegesen érkezett időben. Felelőtlen módon, simán megvárakoztatják.
Hová tűnt már a régi értékrend, mely szerint “a pontosság a királyok erénye”.
A pontosság divatjamúlt jellemvonását napjainkban már csak korunk kihalófélben lévő, nagyformátumú úriemberei engedhetik meg maguknak. Olyan emberek, akik képesek tiszteletet adni másoknak, mivel még van bennük annyi tartás és önbecsülés, hogy hajlandóak a saját kényelmük rovására időben elindulni.
Az önzés, az arrogancia és mások megvárakoztatása a kisformátumú, emberek sajátja. Ezekben az emberekben nincs sok teremtő érték, így nem képesek adni. Mert ahhoz, hogy bármit is adhassanak, előbb képessé kellene válniuk arra, hogy a maguk hátrányára le tudjanak mondani néhány dologról. És ezt egy kisformátumú ember sohasem engedheti meg magának. A tisztesség és a becsület ma már nagy luxus, mert rövidtávon nem annyira kifizetődő, hiszen lemondásokkal és gyakran áldozatvállalással jár. De ezek nélkül az erények nélkül egyetlen csoport sem működik.
Ahhoz, hogy emberi közösségként egy hozzánk méltó, minőségi életet éljünk, ki kell jöjjünk egymással. Egy jól szervezett társadalomban muszáj értékes hozzájárulást adnunk a környezetünknek, ráadásul még össze is kell hangolnunk a tevékenységeinket. Ehhez pedig megbízhatónak, pontosnak és szavahihetőnek kell lennünk. Nem megy másként. Van ennek egy része, amit meg lehet tanulni egy nagyszerű vezetőképzésen vagy HR képzésen, de a legalapabb dolgokat, mint azt már említettem, nem lehet tanítani. Ezek emberi dolgok.
De ma a társadalmi jellempuhulás korában, társadalmunk sikeresnek látszó, arrogáns díszpéldányai egyre hegyesebb könyökökkel törnek előre. Fő hajtóerejük a pénz, és a még nagyobb vagyon. Az új generációk számára pedig ez lesz a követendő példa. A gyermekeik is ezt a viselkedésmintát öröklik, ezekkel az értékrendekkel élnek majd tovább.
A közösségi monopoliból ők sem akarnak kimaradni.
A szilárd jellem, a pontosság és a megbízóhatóság nemes eszméje feloldódni látszik a kényszeres érdekérvényesítés, a pénzszerzés és az egyetemes önzés katlanában. Új szelek fújnak. Ez nem annyira új keletű áramlás. Ez a szél már régen is fújdogált, de ma jóval erősebben fúj.
Nem kéne megvárnunk, amíg tájfunná erősödik.
Nagy árat fizetünk ezért. Elárult csoportok, cserbenhagyott társak, felbomló családok, vagy becsapott emberek fájdalmain keresztül harácsolnak korunk mohó gazdasági ragadozói.
Mert meg kell mutatniuk a világnak, hogy nekik bejött az élet és különbek lettek másoknál. És ezt csak egy módon tudják bebizonyítani. Ha több a pénzük, nagyobb a hatalmuk, márkásabb az autójuk és flancosabb az életük. Csak a külcsín számít.
Molnár Ferenc “Hattyú” című darabjában elhangzik egy ideillő mondat: “Aki négy hét alatt akar meggazdagodni, azt rendszerint már az első héten felakasztják”.
Ma már csak a személyhez kapcsolható pénz összege számít. Az előjel szinte lényegtelen.
Ebben a nagy hajtásban sohasem szabad megfeledkeznünk arról, hogy vezetőként nem hatalommal járó előjogaink, hanem komoly példamutatási kötelezettségeink vannak. Ha rendszeresen késünk, ne csodálkozzunk azon, ha a munkatársaink is pontatlanok lesznek. Ha nem tartjuk be az ígéreteinket, akkor másoktól sem várhatjuk el, hogy tartsák az adott szavukat. Elmehetünk vezetőképzésekre, hogy technikákat és módszereket tanuljunk, de a becsületet és szavahihetőséget ott nem tanítják. HR képzésen sem. Ha azt akarjuk, hogy az embereink felnézzenek ránk, tiszteljenek minket és megbízzanak bennünk, bármily nehéz idők is járnak, tartanunk kell magunkat a megállapodásainkhoz.
Az életben az igazi sikereket nem másokat letaposva, a többiek vállára állva érjük el, hanem értékes hozzájárulással vívjuk ki a társadalmi megbecsülést.
Felelős vezetőként következetes példamutatással, kitartóan kell dolgoznunk azon, hogy kialakuljon a környezetünkben a törékeny bizalom, amelyre már fel tud épülni a létfontosságú szeretet.
Így mielőtt másokra mutogatunk, lássunk hozzá a saját házunk előtti területek alapos söpréséhez!
